Egy angyal és egy démon meséi – Huszadik történet – Húzd meg, ereszd meg!

Egy angyal és egy démon meséi – Huszadik történet – Húzd meg, ereszd meg!

A szél elülni látszott, a vihar elcsendesült. Az Anjo Santo oly’ békésen ringott a naplementében, mintha a hurrikán, amely kis híján darabokra tépte, sosem létezett volna. A fedélzeten tucatnyi matróz tüsténkedett. Tenyerükben kötelek feszültek, mezítelen talpuk alatt meg-megreccsent a hajópadló. Húzd meg, ereszd meg! Húzd meg, ereszd meg! – zengték ritmusra, miközben a helyére emelték a kicsavarodott főárbócot.

A kapitány hóna alatt egy feltekert térképpel a hajó orrában állt, és onnan figyelte az eseményeket. Tapasztalt hajósnak számított, de ezúttal ismeretlen vizekre tévedt. Arcát napról napra egyre több ránc barázdálta, melyben annak is része volt, hogy nemrég zendülés tört ki, melyben a kormányosa is odaveszett. Tudta, hogy nem maradt más választása, mint segítséget kérni attól a furcsa pártól, akiket a minap Jamaica partjainál halásztak ki a tengerből. Egy férfi és egy nő, akiket egy spanyol vitorlásról penderítettek az óceánba. A kapitány úgy sejtette, a férfi dezertált katona lehet, és valószínűleg brit zászló alatt szolgálhatott, mert úgy beszélt, mintha jól ismerné a helyi partvonal öbleit, zátonyait. Vajon mit kereshettek ezek ketten a spanyolok hajóján? Lehet, hogy túszként tartották őket fogva, de végül senki sem fizetett értük váltságdíjat? Ezen morfondírozva sétált végig a fedélzeten, le a lépcsőn a hajófenék végébe, ahol a férfi láncra verve ült, a nő pedig egy keskeny priccsen feküdt. Viharvertek voltak, akár maga a hajó.

– Nézd csak, Raziel! – kapta fel a fejét férfi. Piszkos szőke haja az arcába lógott, borostája már-már szakállba fordult. – Személyesen a kapitány látogatott meg minket! Mi történt, tán’ ünnepnap van, vagy süllyed a hajó? Ha utóbbi, leszedné rólam ezt az uraság? – csörgette meg két kezén a bilincset. – Szörnyen nehéz benne úszni. Már próbáltam.

– Leveszem, de előbb beszédem van veled, gazfickó – mondta a kapitány, mielőtt beljebb lépett volna.

– Hogy én, gazfickó? – düllesztette a szemét a fogoly, majd szívéhez emelte a kezét. – Kikérem magamnak! A nevem Belader, és bár látszat másként mutatja, épp Isteni küldetést teljesítek! Figyelmeztetlek, ha nem engedtek szabadon minket, hatalmas slamasztikába kerültök! Vagyis… Bizonyára már most abban vagytok.

– Ezt honnan veszed? – kérdezte a kapitány keserű szájízzel.

– Maga a kapitány jött le a mocsokba, mi ez, ha nem vészhelyzet? – nevetett Belader, aztán hirtelen elkomorodott. – Nekem három hajóm is odalett. Az egyik elsüllyedt, a másodikat a saját embereim lopták el, míg mi élelmet kerestünk az egyik szigeten, a harmadikról spanyol szökevények löktek a vízbe. Csoda, hogy egyáltalán életben vagyunk, ez az angyali teremtés még úszni sem tud!

– Ez így igaz – bólintott Raziel, majd felült, és arcát megvilágította egy távoli lámpás fénye. A szeme zöld volt, akár a moha, hosszú, sötét haja laza hullámokban omlott a vállára. Férfias öltözetet viselt, fáradtnak tűnt, de a tekintete eltökélt volt. – Bíztam benne, hogy egyszer majd megmártózhatom a tengerben, de egyáltalán nem így képzeltem el.

– Hová tartottatok? – kérdezte a kapitány, majd levette a bilincset a férfiról, és leült Raziel mellé a priccsre.

– Az új világba, mint mindenki más – felelte Belader a csuklóját dörzsölve.

– Csak mi nem aranyat és dicsőséget keresünk, Isteni küldetésünk van, ahogy tanult, de nem túl kedves modorú társam említette az imént – tette hozzá Raziel.

– Hát persze, Isteni küldetés – mosolyodott el a kapitány. – Nem firtatom, mi célból vagytok úton, de e percben úgy tűnik, szükség van rátok. Hatvan napja sodródunk a nyílt vízen, az embereim fáradtak. Megpróbáltunk a partok felé navigálni, de ezzel a hajóval lehetetlen kikötni. Attól tartok, hogy a sziklák közt léket kapunk és elsüllyedünk. Nem tudom eldönteni, merre vegyük az irányt. – A kapitány széthajtotta a térképet, majd a legközelebbi szigetre mutatott –, szerintem ott kéne kikötni.

– Ha titkon arra vágysz, hogy a bennszülöttek a csónakodban, már a kikötés előtt halálra nyilazzanak, akkor jó ötlet – grimaszolt Belader.

– És az a csepp alakú? – mutatott a kapitány egy távolabbi területre.

– Malugua? Ott nincs ivóvíz és élelem, de amúgy nagyon egzotikus.

– És ez itt, délebbre? – kérdezte a kapitány egyre türelmetlenebbül.

– Na, az egy jó hely! – bólogatott Raziel. – Már persze, ha nem zavarja, hogy a helyiek kannibálok.

– Te jó ég! – nézett a kapitány az ég felé. – Csak van valahol egy sziget, ahol partra szállhatunk!

– A Kapitány kissé türelmetlen, de ez érthető – sóhajtott Belader megértően. – A bezártság, a kedves matrózok társasága, és a zendülés feltehetően sok vidám pillanatot okozott, és mi ez ahhoz képest, hogy mi két hétig sodródtunk a szabad ég alatt az óceánon. Tisztázzuk, uram, nyugodt lélekkel szeretné betenni a lábát az új világba?

– Nyilvánvalóan nyugodt a lelkem, és akkor is az lesz, amikor újfent belehajíttatlak benneteket a vízbe, ha nem mutattok azonnal egy megfelelő helyet! – ripakodott rájuk cseppet sem higgadtan ez a mogorva tengeri medve.

– Rendben, rendben! – Raziel megnyugtató pillantást vetett a kapitányra Belader feje felett. – Van itt nem messze egy partszakasz, néhány év múlva Miaminak fogják elnevezni. Jelenleg barátságos, de kissé különös népek lakják. Mindenki maszkot visel. Míg odaérünk, mi is csinálhatnánk párat.


Ha tetszett, olvasd el a többi történetet is!

Megjegyzés küldése

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra. A szükséges mezőket * jelöli.