Egy angyal és egy démon meséi – Tizenkilencedik történet – Az otthon melege

Egy angyal és egy démon meséi – Tizenkilencedik történet – Az otthon melege

Estére járhat az idő, és Belader vörösagyaggal egy újabb bölényt rajzol a barlang falára, szám szerint a negyvenkettediket. A stílusa az itt eltöltött idő alatt nem sokat változott, bár a mai bölény kissé fura, hisz’ hat lába, és ha jól látom, két feje van.

– Szerinted kimehetünk végre? – kérdezi az állatot satírozva.

– Ott van még az a baromi nagy kő a barlang bejáratánál?

– Igen, ott – feleli mogorván, majd félbehagyja a bölényt, és a derekára kötött hódprémet igazgatva mellém telepszik. Felvesz a földről egy botot, és a tűzbe piszkál. – Ha nem megyünk ki vadászni, két napon belül elfogy az élelmünk és ki fogunk halni! Tudod, ez mit jelent? – néz rám jelentőségteljesen.

Az életünkért cseppet sem aggódom, van egy fél mamutunk, két méretes bölénycombunk, és a sziklaüregből friss víz csordogál, melyben gyakorta kezet is moshatunk. A mentális egészségemet azonban egyre jobban féltem. A barlangban nincs más, csak a prémekből és bőrökből emelt fekvőhelyünk, a tűz, az otthon melege, melyet táplálnom kell, és persze Belader, aki napjában legalább ötvenszer kérdezi meg, kimehetünk-e már. Mogorvasága érthető, a bezártság engem is megvisel, de azt ne felejtsük el, hogy eleve miatta kerültünk ebbe a helyzetbe. Ha nem próbálja meg lenyúlni a szomszédos horda zsákmányát, senki sem görget sziklát a barlangunk bejárata elé.

– Az mikor lesz kész? – mutat a lángokba, melyben méretes hús süldögél.

– Tíz perc. Mosol hozzá pár gumót? – kérdezem a hátam mögé intve.

– Nemár! Megint gumót eszünk? – grimaszol szemforgatva, majd a bozontos hajába túr. Nem értem, miért van úgy kiakadva. Mindig is gumót ettünk, errefelé más nem terem.

Nyilván én is jobban érezném magam, ha az ízetlen húsra tehetnénk valamit, nem is tudom, mondjuk fűszervajat, vagy egy kis szarvasgombát, és a patakvíz helyett Őhiszériasága varázsolna valahonnan egy palack jófajta vörösbort. De, úgy tűnik ez a nap is olyan, mint a többi, ma is végignézhetem, ahogy felpattan, és a bejárathoz ugrik, majd hátát nekivetve, küszködve próbálja meg eltolni a barlangot eltorlaszoló követ.

– Raziel, segíts! Nem bírom egyedül! Olyan fáradékony vagyok mostanában. Lehet, hogy vashiányom van? – lihegi.

– Hogy micsodád? – kérdezem szemráncolva. Felállok, és gyanakodva járok körbe alkalmi börtönünkben. – Amúgy, te nem érzed úgy, hogy valami nem stimmel a valósággal? – nézek rá, majd magamra, és a rókabőrből készült ottthonkámra.

– Végre, hogy feltűnt valakinek! – hallom meg az ismerős hangot. Lassan elhomályosul a sziklafal, elillan a tűz, és megjelenik hotelszobánk fala, bútorzata, s Belader, amint az ajtónkat feszegeti. Az íróasztal melletti székben Uriel, az Úr egyik arkangyala ül.

– Ez a kis műsor mégis mire volt jó? – vonom kérdőre. – Különben is, van elég bajunk, miért kell ezt még tetézni?

Uriel elvigyorodik, szinte büszkén húzza ki magát.

– Miért is ne dobhatnánk fel a mindennapok egyhangúságát? Amúgy meg fontos üzenetem van Belader számára.

– Tényleg? – csillan fel társam szeme.

– Tényleg! – bólint Uriel. – Láttuk ám fentről, hogy az éjszaka közepén kiszöktél a karanténból. Te mit nem értesz azon, hogy nem lehet kimenni?


Ha tetszett, olvasd el a többi történetet is!

Megjegyzés küldése

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra. A szükséges mezőket * jelöli.