Egy angyal és egy démon meséi – Tizenhatodik történet – A lélek tükre

Egy angyal és egy démon meséi – Tizenhatodik történet – A lélek tükre

– Jó, most kicsit fordulj a fény felé, emeld meg az állad, és az arcod döntsd oldalra. Borzasztó képet vágsz, látni akarom rajtad, hogy boldog vagy. Mosolyogj! – utasít Belader. Két órája ülök mozdulatlan a székben, mindenem elzsibbadt, és az arcomra maximum akkor tudnék mosolyt varázsolni, ha valaki beüvöltene a szobába, hogy vége a karanténnak. Ennek ellenére erőt veszek magamon. – Azt mondtam, mosolyogj, nem pedig azt, hogy vicsorogj! – sopánkodik, majd hozzám lép, hogy átrendezze a végtagjaimat.

– Meddig tart ez még? – kérdezem ásítozva, aztán Belader óhaja ellenére kiropogtatom a nyakam.

– Miért? Jegyed van az operába? Ha igen, szerintem nyugodtan lemondhatod.

– Jól van, nem kell rögtön felkapni a vizet, de azért csinálhatnád egy kicsit gyorsabban is, mert fázom.

Belader neheztelő pillantást vet rám, majd az asztal mellé ül, lábát keresztbe veti, kezébe fogja a ceruzát, és felveszi a meg nem értett festő pózát.  Hogy hogyan is jutottunk el idáig? A recept egyszerű: huszonakárhány nap kényszer-karantén és egy hiperaktív démon, aki unalmában  állandóan a hotelben portyázik meg fürkészik, jelentsen ez bármit is. A szomszéd szobában felhalmozott kincsek között akad szaxofon, kisrádió, egy sötétkék szmoking, egy villanyborotva, és egy barna bőrtáska, ami grafitceruzákat, és rajzlapot rejtett. Most úgy teszünk, mintha Belader tudna rajzolni, mert ez ugye mégiscsak könnyebb elviselni, mintha a szaxofon előadását hallgatnám, bár amilyen szerencsém van, majd annak is eljön az ideje.

A szemem sarkából a botcsinálta művészre pillantok, aki szorgalmasan húzkodja a vonalakat, egyre csak satíroz, aztán csak néz és néz, amitől csupasznak érzem magam.

– A nagyapám festő volt – mondja firkálgatva, aztán megáll a kezében a ceruza. – Vagy valaki, akit megszálltam. Nem emlékszem igazán, előfordul, hogy mások emlékeire azt gondolom, hogy az enyémek.

– Ha rám gondolsz, milyen emlékek jutnak eszedbe? – kérdezem görög szoborként, és csak a szemem fordítom rá.

– Amikor először megláttalak, azt gondoltam, hogy bosszantóan szép vagy, aztán már csak azt, hogy bosszantó. Ezt a véleményem a mai napig tartom is.

– Köszi – biggyesztem le a szám.

– Mármint, hogy szép vagy – néz fel rám. – És néha bosszantó, de mostanában szinte alig fordul elő olyan, hogy kitekerném a nyakad.

– Szinte? – mosolyodom el. – Örülök. Valamit már elértem az életben.

– Ugye? – vigyorodik el, majd feláll és elém tartja a művet. – Tetszik?

– De hát ez nincs is befejezve. A fél arca hiányzik… – jelentem ki a rajzot bámulva.

– Mert én csak az egyik arcodat ismerem, az emberit. Jó ideje itt vagyunk, és látom a szemedben, hogy még mindig mocorog benned az angyal. És az előbb nem mondtam teljesen igazat. Amikor először találkoztunk, azt gondoltam, ez a legszebb szempár, amit valaha láttam, de erről valami verset kéne farigcsálni.

– Ez remek ötlet, de nem lenne kedved inkább szaxofonozni?


Ha tetszett, olvasd el a többi történetet is!

Megjegyzés küldése

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra. A szükséges mezőket * jelöli.