– Csak húzd meg azt a két csavart a rádióteleszkópon, és már mehetünk is – hallom Belader megnyugtatónak szánt hangját a fülhallgatón keresztül.
– Könnyű azt mondani – felelem, és közben arra koncentrálok, hogy a szerszámot kesztyűs kezemben valahogy megtartsam. Igaz, hogy a lábamat rögzítettük, és egy tartókötél az űrhajóhoz köt, mégis instabilnak érzem magam. A súlytalanság miatt nehezen koordinálom a mozdulataimat, és ettől a gyomrom is émelyeg. Nincs körülöttünk más, csak a légüres tér, a nagy büdös semmi, és az egyetlen biztonságot nyújtó hely, a négyszáz kilométer magasan földkörüli pályán mozgó kétszemélyes űrhajó. Hogy a fenébe kerültünk már megint ilyen helyzetbe?
– A rendszered szerint már csak harminc percre elegendő az oxigéned. Én a helyedben iparkodnék – figyelmeztet Belader, majd fehér szkafanderében balett ugrást imitálva ellebeg előttem. Az űrruhám számítógépe valóban mutatja az oxigénszintet, amit meglátva megugrik a szívverésem, és a levegőt is szaporábban veszem. Már csak huszonhét percem van hátra, aztán elfogy a levegőm.
– De miért nem te csinálod ezt? – kérdezem, majd remegő kézzel az első csavarra illesztem a szerszámot. Kész. Nagyot sóhajtok, amitől teljesen bepárásodik a sisakom. Várnom kell, míg kitisztul a kép, de ettől csak idegesebb leszek, mert megy az idő, én meg nem haladok.
– Raziel, tudod, hogy engem azért küldtek, hogy megvédjelek, és hogy társad legyek ebben a kis földi kalandban. És én most is ezen vagyok – piruettezik körülöttem. – Megvédelek. Mindenben támogatlak, de a dolgok oroszlánrésze a tiéd, angyalom!
– Hé! Ez neked mióta földi kaland? – kérdezem a teleszkópba kapaszkodva, de hiába fordulok felé, hogy jobban szemügyre vegyem, az arcára árnyék vetül, és nem látom a szemét. – Te élvezed ezt az egészet, igaz? – A kijelzőm huszonhárom percre elegendő oxigént mutat.
– Persze! A súlytalanság klassz dolog! Ráadásul ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnénk? Négyszáz kilométerre van a legközelebbi ember, és az űrben tutira nem kapunk el semmit. Ez a tökéletes social distancing. Ne mondd, hogy nem zseniális a tervem!
– Nem mondom – bólintok valós válaszomat elharapva, mert nem akarom megbántani Beladert. Nagyon kedvelem őt, de ez a misszió minden szempontból próbára tesz. Egész nap az űrhajóban tespedünk, Belader Jonny Casht hallgat, és közben azt számolgatja, hány nap múlva ér ide a következő élelmiszer ellátmányunk. Nem is tudom, engem megőrjít ez a várakozás. Mikor lesz már ennek vége? Hiányzik Kendra, Uriel, arról nem is szólva, hogy a küldetéssel sem haladunk. Sikeresen meghúzom a második csavart is, amikor csipogni kezd az oxigénjelzőm. A rendszerem szerint az oxigénszintem egész pontosan nulla. – Belader, segíts! Mindjárt megfulladok – kiáltok kétségbeesve.
– Raziel? – szólal meg Belader a vízfüggöny mögül, aztán a vállamnál fogva megemel. – Az egy dolog, hogy elaludtál a kádban, de ha kifogyasztottad az összes forró vizet, én nem tudom, mit csinálok veled!
Ha tetszett, olvasd el a többi történetet is!
Megjegyzés küldése