Egy angyal és egy démon meséi –Tizenkettedik történet – Kesztyűs kézzel

Egy angyal és egy démon meséi –Tizenkettedik történet – Kesztyűs kézzel

Összegömbölyödve fekszem az ágyon, de nem moccanok, nehogy Belader megneszelje, hogy órák óta ébren vagyok. Sokadik közös reggelünk ez ebben a különös karanténban, de a mai valahogy nehezebb a többinél. Egész éjszaka hánykolódtam, miközben az elmém álmok és emlékek között cikázott. Angyalként sokat tudtam a világról, ez a tudás azonban halandóként hasznavehetetlennek bizonyult.

Amikor emberként magamhoz tértem öntudatomnál voltam, de nem voltam képes sem mozogni, sem beszélni. Nem voltam más, csak ötven kiló hús, egy dobogó szív, és egy háborgó lélek, amely megpróbálta felfogni, mi történik vele, hogy aztán megszerezhesse az irányítást újdonsült teste és ezzel a cselekedetei felett.

Vajon mik az igazi emlékeim? Mi az, amit csak álmodtam, vagy amiről azt kívánom, bárcsak álmodtam volna? Vékony a határ. Minden összemosódik. A kezek. A kezek biztosan valódiak voltak. Erős férfi kezek húztak ki a sziklák közül, emeltek fel, majd újabb kezek tettek hordágyra. Kesztyűs kezek tucatjai kísértek végig utamon, és mind azon voltak, hogy megmentsék az életem, ahogyan most sok millió másik emberrel teszik. Angyali létem után ezt a cseppnyi világot, ahogyan a testemet is, szűknek éreztem. Nem éreztem mást, csak kristálytiszta kétségbeesést, és a tűket, melyekkel frissen megszerzett, védtelen testemet döfködték. Igen, azok a kezek. Azt hitték, nem hallom, amikor azon tanakodtak, vajon túlélhetem-e, ami velem történt, miközben én még abban sem voltam biztos, életben voltam-e valaha is.

Gyenge voltam, de ezek a hatalmas, emberi kezek tollpiheként emeltek az ágyról a tolószékbe, hogy aztán úgy tologassanak a kórházi folyosón, mint egy bevásárlókocsit. Gyengéd női kezek vettek vért, és hallgatták a szívverésem. Innentől tudom, hogy ez az ütemes hang is hozzám tartozik, és megnyugtató akár a lélegzet. Azt hiszem, ekkortájt kezdtem el igazán becsülni a halandókat. Semmi sem hasonlítható ahhoz az erőhöz, amivel a sorsukat viselik, és amivel egymásért küzdenek. Azt mondják, a legrosszabb a legjobbat hozza ki az emberből. Igen, mit szépítsük, nem csupán gyógyító, segítő kezek vannak, de akkor is küzdeni kell értük. Emlékszem egy asszonyra, bár csak egy pillanatra láttam az arcát, mégis biztos, hogy egész életemben emlékezni fogok rá. A haja hófehér volt, és laza hullámokban keretezte sovány, beesett kis arcát. Ráncos keze az ölében pihent. Éreztem, hogy elmenni készül ebből a világból. Csupán egy villanásra kapcsolódott a tekintetünk, de arra a villanásra társak lettünk, rokonok, barátok. Azóta sem éreztem ehhez foghatót.

– Na, mi van, angyalkám? – Belader hangja kiránt a kórházi váróból, de tudom, hogy a lelkem egy darabja most már örökre ott marad. – Rád tört a depresszió?

– Nem, csak elgondolkodtam – felelem még mindig lehunyt szemmel, és közben megpróbálom az érzéseimet a jelenre, vagy még inkább a jövőre hangolni. Váratlanul tört rám a magány, eddig nem fordult elő velem ehhez hasonló.

– Van, hogy minden kicsit nehezebb – mondja Belader halkan, majd odabújik mögém, és szorosan átölel. – Szerintem az élet olyan, mint egy nagy, feneketlen hátizsák. Ahogy telik az idő, egyre több holmi kerül bele, napról-napra nehezebb lesz, de egyre jobban ragaszkodunk hozzá. Egyszerűen képtelen letenni az ember.

– Neked mi van a hátizsákodban? – kérdezem félig felé fordulva.

– Leginkább te. De a világ összes kincséért sem válnék meg tőle.


Ha tetszett, olvasd el a többi történetet is!

Megjegyzés küldése

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra. A szükséges mezőket * jelöli.