Egy angyal és egy démon meséi – Harmadik történet- Ébredések

Egy angyal és egy démon meséi – Harmadik történet- Ébredések

– Raziel, jól vagy? – arra ébredek, hogy valaki a vállamat rázza. Belader az.

Levetem magamról a takarót és felülök az ágyban. Elsőre nem tudom, hol vagyok, ezért végigfuttatom a szemem a szoba bútorain, a kopottas íróasztalon, a portól szürke függönyön, a falon lógó Grant Wood replikán, végül a tekintetem a saját kézfejemen áll meg.

– Azt álmodtam, hogy emberré váltam – felelem furcsán idegen hangon.

– Nem akarlak elkeseríteni, de nem álmodtad – sóhajt Belader, aztán megpaskolja a kezem. – Néha olyan jó lenne egy neutralizáló, nem?

– Egy neutromicsoda? – kérdezem a homlokom ráncolva. Az emberi nyelv állandóan változik. Néha egyáltalán nem értem, miket beszélnek.

– Hát, amivel kitörölheted az emlékeidet. Nekem bőven volna mit törölni, bár akad, amire szívesen emlékszem.

– Mire gondolsz? – A hátam mögé tűröm a párnát, és feljebb húzom a lábam. Vajon egy démon mely tettére lehet büszke? Belader érdeklődve fürkészi az arcom, majd eldől mellettem, két kezét a feje alá teszi, és elgondolkodva a plafonra szegezi a tekintetét.

– Voltak munkáim, jók és rosszak, de van egy, amit sosem fogok elfelejteni. Talán emlékszel, meséltem, hogy egyszer egy pilótát szálltam meg. Nem sokat tudtam róla, csak a nevét, Tim Moore, és azt, hogy nagyon szereti a whiskyt, na meg a szép nőket, lehetőség szerint mindig másikat. A pilóták állandó mozgásban van, napokig ugráltam testből-testbe, mire kiderítettem, hol vett ki szobát. A szállodában, a saját ágyában találtam rá. Nagyon bepiálhatott lefekvés előtt, mert könnyű dolgom volt vele. A lelke gyenge volt, és az őt védő fal vékony, akár a selyempapír. Azonnal beengedett. Megpróbáltam olvasni belőle, de nem nagyon volt mit. A halandók akkoriban olyanok voltak a számomra, mint a könyvek. Mindig láttam bennük valami érdekeset, mindtől tanultam valamit. De Moore más volt. Sötét volt és üres, akár egy kiszáradt kút. Nem láttam az érzéseit, az emlékeit, és egy kicsit tartottam tőle, hogy használhatatlan lesz, és még a gépet sem lesz képes az irányításommal elvezetni. A másodpilótát Brevitas, a fejetlenség démona intézte. Ez volt az első közös munkánk, és nem mondanám, hogy Brevit a szívembe zártam. Indokolatlanul hangos volt, léptében tört és zúzott, mintha akkor szállt volna meg először emberi testet, és fogalma sem lenne, hogyan irányíthatná. Emlékszem, amikor a pilótafülkében elfoglaltuk a helyünket, bejött utánunk a stewardess és ránk mosolygott, de érezte, hogy valami nagy baj van.

– Mit akartatok tenni azzal a géppel? – kérdezem halkan.

– A gép fedélzeten kilencven utas volt, ebből négyen kormányhivatalnokok, akik egy Seattle-i békekonferenciára igyekeztek. Az volt a feladatunk, hogy eltérítsük a gépet, és megakadályozzuk, hogy ez a négy férfi elérje a célját. Mexikóban, Puerto Vallarta-ban szálltunk fel, és Brevi viselkedésén kívül nem is lett volna különösebb probléma. Tim tette a dolgát, és szépen vezetette a gépet. A menetidő tiszta időben úgy hét óra volt, El Paso felett járhattunk, amikor bejött a stewardess, és a vállamra tette a kezét. Gyönyörű, dús, fekete haja és zöld szeme volt, mint neked. A mozdulata érezhetően bizalmas volt, amiről beugrott, hogy lehet valami közte, és pilóta között. Azt kérdezte, válthatnánk-e pár szót, majd a folyosó felé mutatott. Szóltam Brevitasnak, hogy azonnal jövök, aztán kimentem a lány után. Alighogy becsukódott a pilótafülke ajtaja, a nyakamba ugrott és szorosan magához ölelt. Megpróbáltam hozzáférni emlékeihez, de nem találtam semmit, mintha Tim lehúzta volna előttem a redőnyt. Eltoltam magamtól a lányt, és jobban szemügyre vettem. Mosolygott, de a szeme könnyes volt. A névtábláján az állt, Lisbeth Moore. Akkor jöttem rá, hogy ez stewardess a pilóta húga. Ekkor beengedett Tim emlékeibe, és megéreztem a testvéri szeretetet, és a lányt hallgatva rájöttem még valamire.

– És mi volt az? – kérdezem a lepedő csücskét gyűrögetve.

– Lisbeth gyermeket várt. Ez volt az örömhír, amit a bátyjával közölni akart – feleli Belader, majd lehunyja a szemét. – Ez a lány egy új életet hordott a szíve alatt, miközben én azon ügyködtem, hogy a gép két órán belül a földbe csapódjon.

– De nem tetted meg, mondd, hogy nem tetted meg!

Belader kinyitja a szemét, az oldalára fordul, és takaró szélére könyököl.

– Pokoli szolgálatom legnehezebb percei voltak ezek. Tim, akit eddig üresnek hittem megtelt élettel, és fájdalmában úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Brevitas közben kérdezgetett, mit akart a lány, de úgy csináltam, mintha semmiség lett volna, és a kijelzőkre meredtem. Iszonyú volt! Képtelen voltam kiverni a lány mosolyát a fejemből. Nem hagyhattam őket meghalni! Lassan elhagytuk Arizóna légterét, és Brevitas kiengedte majdnem az összes kerozint, aztán rám szólt, hogy tízezer méterről kezdjem el négyezerre csökkenteni a magasságot. Nem reagáltam. Timre figyeltem. Azt mondta, ha túl akarjuk élni, a lehető leghamarabb le kell tennünk a gépet, és keressek egy hosszú, egyenes utat.

– Te most viccelsz? – kérdezem döbbenten. – Nem hiszem el, hogy az autópályán le lehet szállni egy ilyen géppel!

– Hát, én se hittem el, de Tim azt mondta, hogy sok utat kifejezetten úgy terveztek, hogy szükség esetén a katonai repülőgépekkel is leszállhassanak rajta. Emlékeket vetített elém, képet egy széles útról. Gyorsan kellett cselekednem, mert Brevias egyre dühödtebben kiabált, majd kikapcsolta a biztonsági övét, rám ugrotta, és megpróbálta erőszakkal lenyomni a kormányt. Rendesen leizzadtam, mire sikerült péppé vernem, de addigra majdnem háromezer méterre süllyedtünk. Tim a kijelzőkre irányította a szemem, majd megpróbáltuk stabilizálni a gépet. Hogy lassuljunk, kiengedtük a futóművet, felhúztuk kissé a gép orrát, a kormányt meg valahogy irányba állítottuk. Néhány perc múlva az elnagyolt táj kivehetővé vált, és ott volt az út az orrunk előtt. Landolni kezdtünk, ami valójában úgy zajlott, hogy a gép orra húsz méter hosszan felgyűrte maga előtt a betont.

– Te jó ég! De ugye túlélték az utasok!

– Igen, csak Brevias és én hagytuk ott a fogunkat. Ne tudd meg, hogy Lucifer mennyire kiakadt rám! Azt mondta, valami grandiózus tervét hiúsítottam meg, és magánzárkára ítélt, amit csak akkor oldott fel, amikor Uriel kért tőle egy démont melléd. Be kell, hogy valljam, magamtól sosem vállaltam volna a feladatot, de csak így szabadulhattam ki. Ha úgy vesszük, itt kezdődött el a mi kis közös utunk.

 


Ha tetszett, olvasd el a többi történetet is!

Megjegyzés küldése

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra. A szükséges mezőket * jelöli.